Kiirtom a heterókat

Jó, akkor beszéljünk róla hogy valójában nincs is kanál.

Nem gondoltam volna hogy ilyen hamar fogom magamat idézgetni, de nézzük mit írtam 8 hónappal ezelőtt:

"Látszólag minden rendben, ennek ellenére mindannyian érezzük hogy ahogy lépkedünk előre a sötétben, egyre több félelem lesz úrrá rajtunk és egyre kevésbé merünk előre haladni - ahogy azt is, hogy egyre erősebben fröccsen ránk a szar. Már villanyt kapcsolni se merünk mert abban sem hiszünk, hogy nem lesz rémisztőbb a világosban azt látni amiben állunk. 

Akkor mégis miért ez az egész? 

Ez a blog hisz az emberi individuum kreativitásában és annak józan ítélőképességében - ennél fogva mindent, ami azt indokolatlan kollektivizálással gúzsba kívánja kötni dühösen elveti, mint az emberi elmével szembeni autokrata cinizmust. Hisz a racionalitásban, mely számszerűsíti az elé gördülő problémákat hogy az útjába kerülő szörnyek szemei közé magabiztossággal nézhessen - és annak bohémságában, hogy rájöjjön: a saját tükörképe vicsorított rá az imént, hogy azon egy jót nevethessen. Ja, igen, a legfontosabb: az optimizmusban is hiszünk, ami előre visz a megoldásokhoz."

Akkor még nem tudtam pontosan mi ez, most már egyre tisztábban látom: bizonyos, mára feleslegessé vált normák szűkösre szabott ösvénye az amitől mindenki szenved, és szinte kivétel nélkül mindenki börtönének celláiban él. Az a kevés ember, akinek sikerült a szűk ösvényre születnie vagy felfurakodnia magát ugyanúgy a félelemtől retteg hogy az alul lévők dühének árja mikor mossa el pozícióját, mint aki körön kívül találta magát és nem tud erőforrásaival úgy gazdálkodni ahogy képességei engednék és felszabadultan, saját örömére élni.

Mindannyian érezzük hogy baj van. Többségben vagyunk akik nem kapták meg a megerősítést teljesértékűségünkről, nagyon kevesen akik magát a problémát is felismerik, és végül csak páran, akik tesznek is azért hogy valami más lehessen - ha nem másképp, akkor úgy hogy beszélnek róla. Sokan ugyanattól szenvedünk nap mint nap, csak másképp és más szemszögből látjuk és írunk róla. Van aki autista spektrumon lévőként ütközött ezekbe az értelmetlen normákba és kristálytiszta éleslátással ír a szociális viselkedésmintázatokról, van aki nőként (is) látja az egyenlőtlen játszmákat és tömegek ismernek rá egykori életükre, én magam melegként találkozom nap mint nap a legsúlyosabb sztereotípiákkal és ismeretlentől való félelemmel, végül van aki kritikus és gondolkozó emberként érzi magát a társadalom peremén. Nem vagyunk különlegesek, csupán az élet sodort minket határhelyzetbe, ahonnan muszáj volt felvennünk egy szemüveget amin keresztül minden más ember számára nyilvánvalónak tűnő dolog megkérdőjeleződik, elnyomó mivolta és értelmetlensége jól látszódik; és mivel úgy éreztük hogy más nem fogja elmondani helyettünk, elmondjuk mindenki más helyett ezeket.

Én magam azért kezdtem blogolni, mert az internet ugyan hemzseg a meleg blogoktól, de egyet sem találtam ami szociológiai szemlélettel vizsgálta volna saját problémáit és azt rendszerszinten elemezte volna. Sok mindent találtam és sok mindenkit olvastam: volt aki elmondta hogy mit reggelizett, hogy nehezen boldogul az adóbevallásával és imádja a legjobb barátnőjét, a bevállalósabb sajnálkozott rajta hogy a szerelmét nem vállalhatja nyíltan a munkahelyén vagy hogy nem sikerült helyet találnia aznapi dugópartnerével, az igényesebb írók meg kritizálták a napi politikát. De ismétlem, egyet sem találtam amelyik a homofóbiát, a heteronormativitást rendszerszinten szemlélte volna mint nem egyetlen tünetét a szexizmus és patriarchátus elnyomó rendszerének - és még annyi mindennek, amire még szavunk is alig van, de érezzük bűzös leheletét.

Aki ismeri az internetes közeget amit követek, képes meglátni a közös mintázatot. Aki képes ezt az egész őrületet rendszerszinten szemlélni, felismeri a közös vonásokat amiről beszélünk: az idióta kiüresedett szokásokról, az elcsépelt szerepekről, az indokolatlanul kitalált alá-fölérendeltségről és az emberek tömegeiről akik pofájukba kapják a hömpölygő szart, mégis a sötétben tapogatózva követik ugyanazokat a káros mechanizmusokat és mentalitást amiktől maguk is szenvednek. Hadd elemezzem ezt kicsit, engedjétek meg...

A nyúl ürege

...nem reagálunk, és nem reagálhatunk ugyanarra a tényre ugyanúgy, és ez az ami a konformistának és az uniformizáló szemléletű, beteg militarista vízióval rendelkező diktátornak ugyanúgy fáj. Nem gyerekek, nincs olyan rend és rendszer ahol a közösség érdekeire fogva az egyén és a társadalom szempontjából etikus volna hogy a szar, a rossz, a szörnyű, az elnyomó és személyiséggyilkos (személyiség, értitek! amiből mindig csak egy darab van és megismételhetetlen!) attitűdöket és rendszereket elfogadhassuk, mert az időnk véges és végül halálos ágyunkon kell elszámolnunk hogy időnkkel és képességeinkkel hogy gazdálkodtunk. A nap egyszer lenyugszik, és hiába ültünk együtt a ringlispílen a tömegekkel ha végigszédültük a köröket és hánytunk: egy szép este, lefekvés előtt el kell számolnunk azzal hogy az elképzeléseinket és a vágyainkat követtük-e abban a kis időben amíg megtehettük, vagy parancsszóra együtt forogtunk a többiekkel. Lehet ez is egyéni cél és vágy, de akit ez nem boldogít és ebből ki akar szállni, nincs jogotok visszatartani és a körhintán hagyni tovább hányni, ha nélküle is ugyanúgy pöröghettek tovább. Nem kell pátyolgatni, nem kell lekísérni, még csak megérteni sem: csak ha ki akar szállni, hagyjátok kiszállni. Higgyétek el, az is egy hatalmas belső harc volt hogy egyáltalán eljutott odáig hogy megismerje önmagát (ritka és tiszteletre méltó dolog), felismerje hogy ő nem akar körhintázni, hogy felismerje mi rossz neki ebben, hogy meglássa erre a megoldást, és végül szólni merjen. Tehát nem munkakerülő, nem közösségellenes, és nem beteg ember, csak: ember, aki felismerte az igényeit, és döntött.

Itt jövök én képbe, és mindenki aki ezekről egyáltalán mer írni. Lehet ránk címkéket aggatni (mi tudjuk: ez is a rendszer része), de azért annyit azért felismerhetnétek hogy mi senkit nem korlátozunk, és veletek ellentétben megadjuk a választás lehetőségét. Nincs részünkről büntetés és jutalom, csak döntés és annak a magától értetődő következményei.

Mert bizony tudnotok kell hogy a kiszállás után sem kellemes zuhanyocska várja őt - kemény szálú kefével kell a pórusaiból kidörzsölni azt a mocskot ami élete során bőrébe ivódott, mert bizony másképp nem megy, és bizonyos pontokon fájdalmas. Talán céltalannak fogja utána látni a világot egy ideig, vissza fog vágyni a régi kényelembe, aztán rájön hogy nem véletlenül került a túloldalra és sajnálni fogja az addig eltékozolt időt. De elindult a gyógyulás útján. Felismeri hogy amit régen a sajátjának érzett, az nem is az övé volt, és hogy ez mennyi mindenben korlátozta. Hogy nem feltétlen ő a hibás, és pláne nem született bűnösnek vagy rossznak, mert olyan nincs. Felismeri hogy a saját életéért ő felel, és ha nem árt senkinek vele nincs semmi gond. Olyan dolgokra lesz képes, mint asszertivitás, önálló döntéshozatal, mérlegelés, és öröm.

A Mátrixból ezt nem látni - de ha nektek az tetszik, akkor sincs baj

Vannak természetesen olyanok, akik nem jutnak el odáig hogy felismerjék hogy mitől szenvednek és észre se veszik hogy a rácsokat maguk húzzák fel. Nincs velük gond amíg érzelemvezéreltség, elvakultság miatt nem nem korlátoznak, de természetesen korlátoznak, mert gyanakszanak azokra akik nem olyanok mint ők az ismeretlentől való félelmük miatt, és nem tetszik nekik hogy a jól megszokott rendszer az egyre több kiszálló miatt előbb-utóbb borulni fog. Nem az egyenlőség, nem az egymás tisztelete zavarja őket, hanem hogy a választás lehetősége maga megjelent és érzik hogy ez már önmagában veszélyt jelent a monopol, kizárólagos és egyeduralomra épülő szerkezetre. Retteg, hogy a korábbi kényelmes dagonya helyett gondolkodnia kell rajta ahányszor kinyílik az ajtó hogy kint milyen és döntenie minden egyes alkalommal hogy marad, vagy megy. Ha kimerészkedik a fény közelébe, kifogásokat keres és olyan rémeket lát bele a világosságba, amik nincsenek ott.

Félnek. Ugyanattól félnek, aminek maguk is áldozatai: a hatalmi struktúra logikájának. És itt visszajutottunk a poszt elejéhez, amivel kezdtem. Ugyan nem a pozícióvesztéstől való félelem ez már, ez az ismeretlentől való félelem. Annyira beléjük ivódott ez a gondolkodás, hogy bűvköréből nem tudnak szabadulni, emiatt el sem tudják képzelni hogy van aki elveti az erőszakot. Jönnek a túlzások: ha egyenlőségről beszélünk oda falansztert látnak és széklábat faragó Michelangelot, vagy vérvörös kommunizmust ahol mindenkinek egyforma ruhát kell viselnie, és vannak az egyenlők és az egyenlőbbek - ugye, megint a hatalom. Nem tudják, nem érzik hogy a jogegyenlőség nem ezt jelenti hogy mindenkinek ugyanolyan körülmények között kell élnie, hanem hogy mindenkinek ugyanannyi esélye van ugyanazt megszereznie amire szüksége van. Ha szabadságról és liberalizmusról beszélünk, ott anarchiát vizionálnak, miközben fel sem ismerik, hogy egyik sem utópia és strukturálatlan formula, ráadásul a kettő nem ugyanaz. Ahol szabad tőke van, ott nem lehetőséget látnak hogy maguk is gazdálkodjanak azzal amivel rendelkeznek, hanem irigylik hogy másnak mije van - nem érdekes az, hogy netalántán saját verítékével szerezte azt meg a másik, és nem feltétlen lopás útján.

És végül, de nem utolsósorban, nem ismerik a polgári értékeket, és azok szövevényes hálózatát nem tudják követni.
Nem ismerik fel, hogy az hogy mindenki szabadon választhat és dönthet nem jelent káoszt, és csoporthoz csatlakozni egyetértésben, saját döntésből is lehetséges, nem csak erőszakos asszimiláció útján beolvadni.
Nem értik, hogy amikor társadalmi nemről beszélünk akkor nem megoldásokról, hanem problémákról van általában szó.
Nem látják be, hogy ha bólogatnak ahhoz hogy más szexuális beállítottságát és életét kritizálják mondván hogy abból nem születik gyerek, legközelebb megjelenik egy Botos Katalin aki majd ugyanezt fogja számon kérni rajtuk.
Amikor a nők testük feletti önrendelkezési jogáról beszélünk, akkor nem érti meg hogy ez azt jelenti hogy csak a munkája után fog nyugdíjat kapni, és senki nem fog beleszólni hogy hány gyereket szüljön pénzt lobogtatva vagy annak elvételével zsarolva, mert a döntése az ő testéről szól.
Nem látja be, hogy amikor a szexuális szabadságért állunk ki, akkor egy úton az övé mellett is kiállunk mint heteroszexuális, hogy az ilyen alakok ne egyszerű termesztőgépként tekintsenek az emberekre, megfosztva saját testük feletti önálló döntéseiktől. Hogy az ágyban csak annyi ember legyen ahány résztvevőt oda meghívtak, nem eggyel több az állam, vagy egy lelkes hívő személyében, akármi is a "szent cél".

Jól látható, heteró férfiak kiirtásáról szó sincs. Korábban sem volt szó, és később sem lesz. Értsd meg, nem ugyanabban az elnyomó mentalitásban élünk - vagy ha nem is megy ennek megértése, legalább fogadd el hogy ilyenek is vannak.

Ahogy azt is, hogy nem emberek ellen vagyunk, hanem az embertelenség ellen. A heteró férfi nem embertelen. A homofób viszont igen - lehet heteró férfi vagy akár öngyűlölő leszbikus nő is. A szexizmus, a patriarchátus szűkös normája is embertelen. Miért? Mert nem akar hagyni választást senkinek sem.

Én viszont hagyok neked lehetőséget arra, ha neked ez a fojtogató légkör tetszik élj benne kedvedre - de hiába nem tetszik, mi olyan úton fogunk jobbítani az életünkön ahogy jónak látjuk. Lehet morogni, jogod van hozzá, de mi addigra már messze leszünk attól hogy ezt halljuk. Pont ezért csináljuk.